Dancs Rózsa

Ritkán történik meg az életünkben, hogy röpke időre találkozunk valakivel, akit mindjárt barátnak érzünk. Aki, ha eltűnik, pótolhatatlan űrt hagy maga után. Lali ilyen valaki volt számomra: rövid ideig ismertem, de úgy éreztem, hogy mindig ismerős volt, akire szükség esetén számíthattam is. Először csak egy újságban megjelent írására figyeltem fel, amelyben megvédte a munkánk, a Magyar Ház vezetősége önkéntes munkájának a becsületét. Csak később, a tavalyi Bálint napi bálon tudtam meg, hogy kit is fed a név: Abert Lajos. Azon a bálon vidám volt, táncolt Cincivel, mulatott – élte az életet. Ha rátévedt az ember tekintete az asztalukra, azonnal még derűlátóbbá vált – érezte, hogy Lali, a lalik támogatják a törekvéseinket, a magyar kultúrának a szolgálatát, ezért érdemes folytatnunk. És – nyugdíjaztatása küszöbén már belevetette magát ő is a szürke eminenciások táborába. Attól kezdve Cincivel együtt fáradhatatlanul segítettek a Magyar Háznak a programok megszervezésében. Nevetve mesélte, hány üresjáratú órája ment rá arra, hogy meggyőzze ezt vagy azt a feltelefonált személyt, hogy eljőjjön egy előadásra, hány és hány tréfát kellett elsütnie, amíg elhitette a vonal másik végén aggodalmaskodó honfitársunkkal, hogy nem ördögök gyűlésére hívja, hanem magyar kulturális rendezvényre.

Személy szerint, nemcsak vezetőségi tagként, köszönhetem neki a Kalejdoszkóp c. folyóiratom népszerűsítését, előfizetők toborzását és a folyóirat megsegítésére rendezett Fias Attila-koncert hirdetését. Igen, ezen a hangversenyen mondta el, hogy beteg. Alig múlt el azóta pár hónap, és íme, itt állunk a koporsója mellett. Pedig akart élni. Ahogy ismertem, Lali szeretett élni. Feleségével, Cincivel mindenütt jókedvűen, mindig kacagva jelent meg – és mindig visszatért a Magyar Házba. Pár héttel ezelőtt is, már túl a szervezetét megviselő chemoterápián, még bekukkantott, hogy lássa, mi a helyzet, hogy mennek a dolgok, hogy mit kell tennie, ha majd meggyógyul. Nem így lett. Isten magához szólította – és nekünk nem marad más teendőnk, minthogy elbúcsúzzunk tőle. Búcsúzik tőle a Magyar Ház vezetősége, búcsúzik tőle a Kalejdoszkóp. "Az  Élet, lehet hogy halál, de az is lehet, hogy a halál maga az Élet." (Euripidesz, görög drámaíró)

Egy Kosztolányi-verssel ajándékozom meg még utoljára, hiszen Lali szerette az irodalmat.

Kosztolányi Dezső: Halottak

Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopatra a csókokat feledte,
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhitat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.

Isten veled, Lali, nyugodjál békében!